Nigel vagyok és jazzelni akarok

Nigel Kennedy Quintet   2011 április 2., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

Miután az ötvenkét éves angol hegedűvirtuóz, Nigel Kennedy mindent elért a klasszikus zenében, amit lehetett, egy ideje a könnyebb műfajnak tartott jazzben próbálgatja szárnyait. Nagyok az ívek, de a röppálya nem túl kiegyensúlyozott. Nem vesz tudomást arról, hogy aki nem tanulja meg a szárnymozgatás technikáját, könnyen a földbe csapódik. Mi tartja mégis a levegőben?

 

Kennedyt a legtöbben onnan ismerik, hogy övé a legnagyobb példányban eladott klasszikus zenei hanglemez (Vivaldi: A négy évszak); hogy olyan a haja, mint egy punké; nem olyan a fellépőruhája, mint egy „rendes” komolyzenészé, és mégis óriási a rajongótábora. Azt kevesen tudják, hogy már egész fiatalon a jazz felé fordult. Tízéves volt, amikor otthon Fats Waller-számokat zongorázott, aztán tizenhat évesen Stéphane Grappelli invitálta közös fellépésre a Carnegie Hallba. Tanárai a Juilliard Schoolon viszont eltiltották a jazztől, mondván, ha megosztja figyelmét a klasszikus zene és a jazz között, az letéríti az ígéretes pályáról, melyet csodagyerekként megcélzott.

Kennedy pedig fogta magát, világhírű komolyzenei előadóvá vált, majd – néhány előzetes megmozdulást követően – az ezredfordulón nekilátott jazzhegedűsként is felzárkózni klasszikus zenész önmagához. 2000-ben kiadta Plays Jazz című albumát, 2006-ban Joe Lovanóval, Kenny Wernerrel, Ron Carterrel és Jack DeJohnette-tel felvette a Blue Note Sessions című lemezt, majd tavaly jött az A Very Nice Album lengyel kvintettjével. Egyik sem tűnt meggyőzőnek. Ennek ellenére, sőt éppen ezért voltam kíváncsi második Müpa-beli jazzkoncertjére, mely számomra csak az első volt.

Kennedy ismerősként lépett a Nemzeti Hangversenyterem színpadára, a rá jellemző „haverok vagytok” és „kösz, hogy eljöttetek” gesztusokkal köszöntötte a lelkes tömeget. Erősítője tetejére helyezte üveg sörét, majd a szintén rá jellemző tréfás hangnemben bemutatta zenekarát: Tomasz Grzegorski tenorszaxofonost, Piotr Wyleżoł zongoristát, Adam Kowalewski basszusgitárost és Krzysztof Dziedzic dobost. Aztán a húrokba csapott. Szinte a teljes repertoárt az a Very Nice Album anyaga tette ki, melyen minden szerzemény Kennedyé. Már eleve sok bajom volt ezzel a dupla lemezzel. A számok nem hasonlítanak jazzkompozíciókra – úgy sem, hogy tudjuk, manapság már nem kell egy jazzdarabnak szvingelnie, nem kell jazzes harmóniakörökre épülnie, de még piszkos hangokat sem feltétlenül kell játszani benne. Romantikus filmzenének, tánczenének inkább elmegy ez a válogatás, itt-ott népzenei beütésekkel, egy kis blues-zal, rockkal, latin alappal. Nigel Kennedy pedig hiába formabontó kívülről, klasszikusra csiszolt játéktechnikája – bármilyen furcsa – már túlságosan jólfésült ahhoz, hogy vérbeli jazzt játsszon. Ezt az árnyékát pedig élőben sem volt képes átlépni.

 Kennedy feleségének honfitársaiból verbuvált kvintettje igen kvalitásos muzsikusokból áll, és fölöttébb szimpatikus, hogy ezzel az Európa-szerte elismert, de világhírűnek azért nem mondható lengyel csapattal dolgozik. Mihelyt magukra maradtak ők négyen, máris történt valami, előszüremkedett a jazz-feeling, de azért érezni lehetett, hogy küzdenek az alapanyaggal. Wyleżoł és Grzegorski is kigördített néhány jól eltalált szólót, de Kowalewski és Dobrowolski kíséretére sem lehetett panasz (utóbbi techno-dobszólóját tudtam volna feledni). Főhősünk pedig vadul szekvenciázott vagy sablonos meneteket reszelt az elektromos hegedűn – eredeti, invenciózus dallamokra nem futotta. Ha szvingelni próbált, abból vagy lovacskázás lett, vagy nyolcadokká egyenesítette a futamot. Egyedül szólóinak dinamikai építkezése volt – úgy ahogy – rendben.

Nigel Kennedy improvizációival nem tud történetet mesélni. Ha eltekintünk a megformálásbeli gondoktól, akkor is baj, hogy a lejátszott hangok nem alkotnak frázisokat, azok nem fűződnek mondatokká, és végül rajtakapjuk: nincs történet. Ő viszont ettől nem retten meg; nem is az a fajta. Jól szórakozott teljes három órán keresztül, és furcsamód a közönség is jól szórakozott. Bevallom, mindent egybevetve én is jól szórakoztam, de ezt nem a zenei élmény okozta. Kennedy lényéből árad valami, ami miatt muszáj neki megbocsátani. Talán az, hogy mindennél jobban szereti a Zenét. Még az Aston Villánál és a biciklizésnél is jobban.

Bércesi Barbara

.