•  

  •  

  •  

  •  

  •  

Részlet Turi Gábor nemrég megjelent Amerikai jazznapló című kötetéből (Gramofon Könyvek):

Jazzkikötő

A filmrendezőként és színészként ikonikus New York-ivá vált Woody Allen hétfő esténként a Carlyle Hotel kávézójában fújja klarinétját Eddy Davis New Orleans Jazz Bandjének vendégeként. A belépő száz dollár, minden jegy hónapokkal előre elkel. Nem a zene vonzza a sok európai turistával tarkított közönséget: a mozi sztárját akarják látni, a hírességet, akivel az élet kegyes ajándékaként két órán át közös levegőt szívhatnak. És ő rászolgál a figyelemre, elmélyülten, teljes odaadással vesz részt a közös zenélésben, a szünetben pedig eleget tesz celebstátuszából következő kötelezettségének, autogramokat osztogat, türelmesen válaszol az érdeklődő kérdésekre. A Village Voice hetilap riportja már-már idilli képet fest a helyzetről – ami azonban, mint a szerző is megjegyzi, nem a valóságot tükrözi. Allen esete kivétel: az egyszerűsége és közvetlensége miatt általa annyira kedvelt tradicionális stílus az utóbbi években szinte eltűnt, a nyolcmilliós metropoliszban három-négy helyen, alkalomszerűen játsszák. Utánpótlása nincs, a jazztársadalom muzeális ereklyeként tekint rá, a fiatal közönség más zenékhez vonzódik. Vannak adatok, amelyek alátámasztják a jazz jövőjét borúlátóan szemlélők jóslatait. A közönség öregszik, az eladott hanghordozók aránya a 2001-es 3,4 százalékról 2008-ra 1,1 százalékra csökkent. A jelek arra mutatnak, hogy a jazz elveszítette a kapcsolatát az újabb nemzedékekkel. A korábbinál jóval kevesebb Ahol utcát neveznek el jazzmuzsikusokról 26 klubban nyílik lehetőség élő zene hallgatására, a rádiók és a televíziók elvétve sugározzák ezt a zenét, s ami nem hallható, azt nem lehet megismerni, megszeretni. A jazz elvontságával vagy harsány expresszivitásával falat húz önmaga és a könnyebben emészthető zenékre vágyó hallgatóság közé. Ráadásul a muzsikustársadalmat stiláris viták osztják meg: a kísérletező, improvizatív vonulat képviselői szóra sem méltatják a hagyományos irányzatok követőit, a tradicionális jazz művelői pedig elzárkóznak minden újítástól. Közeledne a végítélet napja? Egy évtizede Ben Ratliff, a New York Times szakírója még a hip hop ritmusokat a jazz harmóniáival ötvöző, a korszerű stúdiótechnika megannyi eszközével élő norvég muzsikusoktól várta a megújulást. Tény, hogy az évtizedeken át viszonyítási pontként tételezett amerikai jazz kifáradni látszott: a 60-as évek polgárjogi mozgalmaihoz kötődő fekete avantgárd tüze lelohadt, a 70-es évek jazz-rock irányzata fölött eljárt az idő, a 80-as években a ,40/,50-es évek bebop/ hard bop stílusához visszanyúló modern main stream vonulat nem tudott megszabadulni a retro minősítéstől, a 90-es évek dél-manhattani zenéje pedig túlságosan intellektuálisnak bizonyult ahhoz, hogy szélesebb közönséghez jusson el. A látogató mindennek ellenére viruló jazzélettel találkozik New Yorkban 2010 nyarán – azzal együtt, hogy az utóbbi évtizedben átrendeződés ment végbe az élő zene elsődleges helyszínéül szolgáló klubok világában. A leghíresebbek – a történelmi levegőjű Village Vanguard, a jól menő Blue Note, a Times Square közelében fekvő Birdland, a high-tech berendezésű Iridium, a feltörekvő Jazz Standard és a Lincoln Centerben található elegáns Dizzy’s Club – a város idegenforgalmi nevezetességei között számon tartott helyek. Üzemszerűen szervezett programjaik kétórás váltással zajlanak, a zenekarok egy este kétszer-háromszor is színpadra lépnek. A belépő 20-70 dollár, néhol kötelező italfogyasztás van, és vacsorázni is illik. Több klub az utóbbi tevékenységből tartja fenn magát. Vannak persze a klubéletnek más szintjei is: meghittebb helyek, ahová olcsóbb a bejutás, ahol közvetlenebb a kapcsolat az előadók és a hallgatók között, és a kiporciózott játékon túl kötetlen örömzenélésekre is adódik lehetőség. Ezek általában kisebb vállalkozások – ne feledjük, a legtöbb jazzklub üzleti alapon működik –, mint a Smalls, a Smoke vagy a Stone. Az avantgárd bölcsőjének számító, kultikus helynek tartott Knitting Factory a drága helyiségbérletek miatt néhány éve Brooklyn városrész bohémtanyává átalakult Williamsburg negyedébe tette át székhelyét, miközben a jazzről az alternatív rockzenére váltott. És vannak klubok, mint a Jazz Gallery, ahol nincs fogyasztás, csak a zene. Délnyugat Manhattan, Hudson utca, üres telek mellett álló, alacsony háztömb, az első emeletre szűk lépcső vezet, a fehérre meszelt téglafalú, keskeny helységbe ötvenen férnek be. Szombat este van, a hőség elviselhetetlen, mert kikapcsolták a zajos hűtőberendezést: lemezfelvétel készül Tony Malaby szaxofonos koncertjéről. A kvartettben trombitán az 1960-as években feltűnt, legendás chicagói Leo Wadada Smith játszik, a belvárosi jazzélet meghatározó személyisége, William Parker bőgőzik, a doboknál Nasheet Waits ül – négy markáns egyéniség. Kéttucatnyian vagyunk részesei az intellektuálisan pallérozott, a szabad kifejezésnek is teret adó, hullámzó energiájú, a hőmérséklethez képest kissé hűvös zenének. Másnap telt ház hallgatja az Európában alig ismert Walter Smith III szaxofonos feketékből álló együttesét. A zongoránál a mai jazz nagy formátumú egyénisége, Jason Moran, a doboknál Eric Harland ül, a trombitát a Thelonious Monk-verseny győztese, a fiatal Ambrose Akinmusire fújja. A világosan tagolt kompozíciók, az öszszehangolt együttes játék, a harmóniákat feszegető, erőteljes szólók rendre tapsra ragadtatják a közönséget. A levegő vibrál, és nem az újra működő légkondícionáló miatt. Ezt a modern hangvételű, a hallgatókkal kapcsolatot találó zenét mérföldek választják el Woody Allen tradicionális New Orleans-i játékától. Pedig mindkettő ugyanannak a fának a hajtása. Allen segít életben tartani egy kihalóban lévő játékmódot, jókedvű muzsikálása örömöt varázsol a hallgatók arcára. New Orleans kollektív improvizációs technikája Walter Smith III zenéjének is meghatározó rendezőelve, de nem a vissza-, hanem az előretekintés jegyében. Száz évnyi jazztudás birtokában ő a saját hangján akar megszólalni. (2010)